A szellem elszabadult, ezt írja Záboji Péter, és ha ő írja, illik komolyan venni a dolgot. Záboji Péter ugyanis elképesztő életúttal és tapasztalattal rendelkezik, egyebek között a néhai Szabad Európa Rádió Délutáni Randevú című műsorát vezette Erdei Péter néven, majd néhány évtizeddel később privatizálta a Bosch Telekom ágazatát 12 ezer emberrel…

Amikor egy Harvard üzleti reggelin járt vendégségben, akkor arról beszélt, hogy Magyarországon voltaképpen nincsenek vállalkozók, sőt a «vállalkozó» szó általában problematikus a közép-európai országokban. Az állami tőke privatizációja ugyanis sokakat tett gazdaggá, a média őket vállalkozónak hívja, de egyszerűen csak szerencsések és ügyesek, de nem vállalkozók.

Szóval Péter papa, ahogy tanítványai nevezik, most üzleti angyal lett Budapesten, és csakis az entrepreneur szót használja a vállalkozóra, mert szerinte így minden előítélet nélkül foglalkozhatnak a vállalkozói szellemmel és kultúrával. Ki nevezhetünk ma entrepreneur-nek? Entrepreneur az, aki fogyasztói igényt elégít ki és a bevett üzleti rendszert megkérdőjelezve új utakat tár fel.

Az Albrecht testvérek például 1948-ban örököltek egy 65 négyzetméteres kis közértet Essenben. Ebből teremtették több évtized alatt, sok apró és nagy innovációval az ALDI vállalatot. Win-win alapon mindenki jól járt, és a testvérek lettek a leggazdagabb németek. A közgazdászok és az elitnevelők egyre bátrabban méltatják a vállalkozót, és dereng már, hogy se a Jóisten, se a kormány, se a nagyvállalatok nem teremtenek munkahelyeket, – csak a vállalkozók.

Régiónkban az egyik “első mozgató” az Európai Vállalkozói Alapítvány, amely egyebek között workshopok és startup versenyek szervezésével hívta fel magára a figyelmet. Az Alapítvány tevékenységi körének bővülése egybevág a JEREMIE alapok régiós aktivitásának a növekedésével.

Az Európai Vállalkozói Alapítvány 2009-ben indította első kísérleti programját a Szent Ignác Szakkollégiumban, akkor 15 egyetemista részvételével. A második kurzus az Ybl Klubban volt, amelyre egy Google oldalon meghirdetett fórumon már több mint száz, 20 és 50 év közötti jelentkező regisztrált. Azóta az alapítvány 40 projektet támogatott és 140 vállalkozót segített – csak Budapesten! Az öregdiákok olyan cégek alapítóihoz csatlakoztak, mint a Gravity R&D illetve a PocketGuide, vagy éppen saját maguk alapítottak vállalatot: BPForex, DragOnTape, Easyling, Joszaki, Ourstyle, Remagine Technologies, Waterstars stb.

A Vállalkozásgyorsító (Venture Accelerator) az alapítvány hatodik kurzusa Budapesten. A jelentkezők alapos szűrésen mennek át, csak a nagy potenciállal kecsegtető, elszánt csapatok jutnak be a kiválasztottak közé. A sok jelentkező csapat közül csak tíz került be a tíz hetes intenzív kurzusba, s hét jutott el a döntőkig. Ez az első alkalom, hogy befektetőket hívtak meg a JEREMIE alapoktól, hogy elbírálják az üzleti terveket. Innen a rendezvény új neve is: JEREMIE Vállalkozói Verseny – zsűrizés hétfő este Budapesten, a Corvinus egyetemen.

Az alábbi jegyzet 2008 márciusából származik, most, több mint 3 és fél év után sajnos ugyanolyan aktuális…  A szöveg fél évvel a Lehman Brothers összeomlása előtt íródott.

Egy generáció bukása

Az elmúlt tíz esztendőből nyolcat olyan kormányfővel élt meg Magyarország, aki már 1960 után született, az ún. X generáció tagja. Ez a generáció számos jó tulajdonsága mellett egy dolgot biztosan nem sajátított el: a kiterjedt kooperáció képességét. Nem tudott olyan kompromisszumokat kötni, amelyek a többség – és nem a saját táborok – érdekében előre vitték volna az országot.

Lássuk a tényeket: az ország az elmúlt három parlamenti választás tapasztalatai szerint gyakorlatilag kettészakadt. A politikai elit reformkísérletei gyakorlatilag mindenre kiterjedtek, – kivéve saját magát. Az évek óta sürgető közjogi szerkezetátalakítást mindig a másik felet okolva halogatják, vagyis nincs kisebb parlament, nincs kisebb kormányzati vízfej, nincs egyszerűbb és olcsóbb választási rendszer, tiszta pártfinanszírozás. Nincs kevesebb önkormányzat, nincs az állás és tisztséghalmozást tiltó rendelkezés, nincs az egyéni ambícióknak olyan legális gátja, amely pl. a köztársasági elnök esetében azt mondja: egy ember azt a tisztséget legföljebb csak kétszer töltheti be egymás után.

A magát meg nem reformáló, és éppen ezért a társadalomtól reformot hiába kívánó elit ezzel a helyzettel a mai napig elvan, úgy is mondhatjuk: megfelel neki. Ha ugyanis nem felelne meg, akkor már változtatott volna rajta. Ezzel a magatartással viszont sikerült amortizálni az országot.

Magyarországon az X generáció két vezéralakja sikerrel vívta meg csatáit a hatalomért, azonban a politikai hatalom kooperációt tételezne a szereplők között, és nem állandó háborút. Ők viszont folyamatos lövészárok és gerillacsatákat vívtak és vívattak, hogy a háborús pszichózis révén erősítsék saját pozíciójukat, és persze közvetve ellenfelükét is.

Ezzel párhuzamosan a gazdaságban minden feltűnés nélkül érvényesülhetett a verseny helyett a kooperáció elve, amit csúnya kifejezéssel kartellezésnek, tiltott, versenyt korlátozó együttműködésnek is lehetne nevezni, megmaradt az állami megrendelések sajátos elosztási rendszere. A politika nem ezzel volt elfoglalva, hanem a saját versengésével és harcaival, amit normális körülmények között a választási kampányok csatáiban kellene folytatni, továbbá ami az állami megrendelések ügyét illeti, ott bizony nem csekély mértékben érdekelt maradt abban, hogy a dolgok ne változzanak.

A X generáció elképesztő esélyt kapott, akkorát, mint 1867 és Gróf Andrássy, a „szép akasztott” óta egyetlen másik nemzedék sem. Az esély neve EU, a módszere pedig megbékélés, kooperáció, egymás erősítése és növekedés. Az esély mára eltűnt.

Az elmúlt esztendők gazdasági fellendülése úgy ment el Magyarország mellett, mintha nem is lett volna. A zordabb idők már itt vannak, és semmi jel nem utal arra, hogy az állam, amely újraosztja a GDP mintegy felét, megpróbálná saját magát és polgárait felkészíteni – különböző forgatókönyvek szerint – a várható forgószelekre, viharokra. A viharok pedig jönnek: az energiavihar, a demográfiai vihar, a nyugdíjvihar.

Azt, hogy Magyarország az elmúlt 18 év alatt meg sem kísérelte, hogy megszabaduljon a szénhidrogén függőségtől és minden korábbinál nagyobb mértékben a gázra és olajra legyen utalva, egészen elképesztőnek nevezhetjük. A magyar állam eladósodása 1973-ban az akkori olajválságtól datálódik, a mostani drága olaj és gáz pedig a lakosságot zárja az energiaárak csapdájába.

A következő csapás a lakosság elöregedése, ami az állampolgároknak nyújtott szolgáltatások, és az állami szolgáltatások finanszírozásának átgondolására kényszeríti a kormányzatokat. A „Baby Boom” avagy idehaza a Ratkó – generáció első hulláma 2011 – re eléri a nyugdíjkorhatárt, és a demográfiai változás legnagyobb vesztese Japán, Németország, és az EU többi régi tagállama lehet. Tegyük hozzá: és Magyarország.

Az idős emberek számának emelkedése miatt megkezdődik a generációk harca, hiszen a nyugdíjkorhatár emelése, a nyugdíjak reálértékének csökkenése igen komoly gazdasági és politikai következményekkel bír. Új megoldásokat kell találni az állami szolgáltatások finanszírozására. Az államnak modernizálnia kell adórendszerét annak érdekében, hogy csökkentse a személyi jövedelemadótól való függőséget.

Ezek a fejlemények azonos irányba mutatnak: a politikai elitnek abba kell hagynia eddigi játékait, és össze kell szednie, meg kell reformálnia saját magát, mert a ringben félelmetes ellenfél tűnt fel, a neve: Elhúzódó Válság.

Manager Magazin, 2008 március

A mostani válságban az a legmeglepőbb, hogy annyira, de annyira hasonlít a korábbi válságokhoz. A bankok válsága után jött az államadóssági krízis, majd várható a gyenge növekedés hosszú időszaka. Ez Kenneth Rogoff sztárközgazdász, harvardi professzor véleménye, és bár sztárközgazdászokkal a Duna mellett lassan Rajnát is lehet rekeszteni, az még talán eddig még nem hangzott el, hogy ez a mi kis globálisnak látszó krízisünk egyszerűen unalmas, mert annyiszor volt már ilyen, vagy valami nagyon hasonló…

Ennek okán valószínűleg a megoldás is valami nagyon hasonló lesz ahhoz, amit már korábban kipróbáltak a kormányok: egyszerűen elinflálják az államadósságot, vagy legalábbis megpróbálják ezt cselekedni. Ezt mondta néhány hete kissé nyersen fogalmazva az amerikai jegybank korábbi elnöke, Greenspan is: annyi dollárt nyomtatunk, amennyit akarunk. És valljuk be, ebben megint csak van némi tapasztalat az elmúlt évszázadokból, sőt visszamehetünk akár az ókorig is…

A mintegy öt, de akár tíz százalékos pénzromlás sem okozna ugyanis akkora összeomlást, mintha látványosan összezuhanna az eurózóna, és a kérdés nem az infláció mértéke volna, hanem az, hogyan lehet házat, részvényt és bankbetétet menteni. Az elmúlt száz évben több európai ország kétszer élte át ezt a katasztrófát, és például Németország nem szeretne ismét hasonlót tapasztalni, bár alighanem őket fenyegeti a legkevésbé ez a veszély.

Marad tehát az infláció, a jó öreg bankóprés, vagy annak virtuális változata, ahol csak a klaviatúrán kell nyomkodni a tizedesvesszőt vagy a nullát… Ez lehet az az optimista verzió, amire Brüsszeltől Washingtonig készülnek, de nem beszélnek róla, és valószínűleg Budapesten is van már hasonló változat.

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy az ember a Facebookon összevitatkozzon egy politikussal, mégpedig úgy, hogy az érdemi megjegyzésre hasonló választ kapjon a nyilvánosság előtt.

A rövid vita tárgya az volt, hogy manapság vajon mi a politika?

Én egy klasszikus, de meggyőződésem szerint változatlanul érvényes meghatározást tartottam a legfontosabbnak: a politika a kompromisszumok művészete. Persze hivatkozhattam volna Bismarck kancellárra is, aki szerint a politika a lehetséges művészete.

Az illető politikus azzal tromfolt, hogy kompromisszumokról szó sincs, a politika a modern korban már a szavazatmaximálás művészete lett.

Erre megjegyeztem, hogy valószínűleg azért (is) tartunk ott, ahol, mert a politikusok jelentős része nem a kompromisszumokra törekszik, hanem valóban az elérhető legnagyobb számú szavazat megszerzésére, majd amikor ez megvan, akkor megy a maga feje után.

Persze értem én “a négy év az élet” logikáját, amely szerint a négy évből legalább kettőt-hármat az újraválasztás megszervezésére kell fordítani, sőt a legújabb trendek szerint mind a négyet, azonban a következmények látni- valóan fatálisak.

Németországban egyre erősebbek azok a hangok, amelyek szerint a politika gátolja a gazdaság és a társadalom átalakítását, mert öncélúvá vált. Nos, akkor álljon itt még egy idézet, ezúttal a nagy machiavellista hercegtől, Metternichtől: a politika eltorzítja a jellemet.

Hát igen, neki aztán igazán első kézből voltak ismeretei…

Hat napja írtam az alábbiakat, azóta hirtelen megszaporodtak azok az írások, amelyek az Egyesült Európai Államokkal foglalkoznak. Természetesen eljátszottam a gondolattal, hogy vajon egy szerény magyar blog milyen nagy hatással lehet a világra, de a dolog ennél azért némileg prózaibb: a dolog “benne van” a levegőben, pontosabban gyorsan kellene valami ésszerű megoldás, mielőtt még nagyobb lesz a baj. Az egyik ilyen, nem is rövidtávú lehetőség a politikai unió Európában. Nos, akkor lássuk az eredeti bejegyzést:

Európa története a válságok története, az Európai Unió fejlődése pedig az újabb és újabb krízisek nyomán vált lehetségessé. Így történt ez az alapításkor, hiszen a második világháború brutális pusztítása, és a nyomában kialakult válság hozta létre az alapokat, a szén és acélközösséget.

Az elv nagyon egyszerű volt: a franciák és a németek, győztesek és legyőzöttek, de alapvetően mindketten vesztesek a három nagy háború után bizalmat akartak teremteni, és látni, tudni akarták, mennyi fegyvert gyárt a másik, mennyi szenet és acélt akar felhasználni, hiszen ezek nélkül akkor (sem) lehetett fegyverkezni.

A további válságok során is a bizalom, illetve annak újrateremtése volt az egyik kulcs a fejlődéshez, és ez most sincs másképp. Bizalmat kell teremteni, és az elv ezúttal sem bonyolult, bár most nem a másik fegyvergyárába akarnak belepillantani, hanem a zsebébe, költségvetésébe, sőt bele is akarnak szólni, hogy a másik fél mennyit költhet, mennyi adósságot csinálhat.

Nemrégiben már idéztem Balázs Pétert, aki az idén tavasszal adott interjút a Harvard Business Review magyar kiadásának, és az Unió egyik nagyon komoly gondjának azt nevezte: több a funkció az irányításban, mint a feladat. Valóban, a 27 tagállam 27 biztosa békeidőben sem képes hatékonyan működni, válság idején pedig egyenesen katasztrofális az a döntési mechanizmus, ami szuperbürokráciaként telepedett Európára. Ehhez jönnek még a megmaradt nemzetállami kompetenciák, és a katyvasz tökéletes, az eredmény így csak a bukás lehet. Egyszerűbb és jóval hatékonyabb irányításra van szükség.

Az Unió azonban éppen a legválságosabb időkben képes lehet arra, amit békeidőben nem tud: a tagországoknak le kellene mondaniuk olyan jogokról Brüsszel javára, amelyek jelenleg alkotmányjogilag védettek a nemzetállamok számára. Újra kellene tárgyalni a Lisszaboni Szerződést, és ami elképzelhetetlen volt egészen a közelmúltig, az lehetségessé válhat, mert a szükség rászorítja a tagállamokat, és elfogadják a nemzeti szuverenitás szükséges korlátozását, az európai pénzügyminisztérium létrehozását. Ha belegondolunk, akkor már csak a közös külügy és hadügyminisztérium kell, és ott vagyunk 1867-ben, a KuK modellnél…

Így a gazdasági és pénzügyi unió után létrejöhet a politikai unió, amely az alapító atyák elképzeléseiben szerepelt, mint távlati cél, de oly messzinek tűnt, hogy arról igazán komolyan nem kezdtek tárgyalásokat. Ehhez persze igen nagy levegőt kellene venni mindenkinek, kis és nagy tagországoknak, főleg azok vezetőinek, és az európai polgároknak is, hiszen ha a politikai unió létrejön, akkor az elmúlt másfél-kétszáz esztendő keretei, a nemzetállamok változnak meg, és megalakulhat az Európai Szövetségi Államok…

Európa története a válságok története, és a fentiekben leírtak egy lehetséges forgatókönyvet, pontosabban annak vázlatát tartalmazzák. természetesen vannak más, ennél akár valószínűbb forgatókönyvek is, de véleményem szerint a legkisebb rossz és a legnagyobb perspektíva Európa számára ebben található.

Nincs olyan, hogy társadalom. Egy női magazinnak adott interjúban hangzott el először, még 1987-ben ez a kijelentés. Aki mondta, az akkori brit kormányfő, Margaret Thatcher, azt is hozzátette, hogy csak egyének, férfiak és nők és családok léteznek. Az idézet így szól: „They’re casting their problem on society. And, you know, there is no such thing as society. There are individual men and women, and there are families.”

Thatcher asszonynak mára igaza lett, valóban nincs olyan, hogy társadalom. Megsemmisítették. Mi pedig hagytuk, és lettünk egyének, magányos tömeg és főleg fogyasztók.

A mostani válságnak talán ez a legfontosabb eredője. Nincs társadalom, nincs szolidaritás, és az egyén az egyébként jogos védelmi helyzetben sem képes akár a minimális érdekérvényesítésre. A második világháború után újjászületett Európa ugyanis a keresztény és szociáldemokrácia küzdelmeiben és összjátékával létrehozta a jóléti társadalmat, amelyre ma azt mondják, hogy nem lehet fenntartani.

Nos, talán mégis, azonban ez a thatcher-i kijelentés cáfolatával és a társadalom újjáépítésével lehetséges. A cáfolat egyébként Londonból érkezett, Cameron kormányfő programjával, a „Nagy társadalommal”.

A társadalom újjáépítése a politikai viszonyok és a demokrácia szabályainak újragondolásával jár együtt, hiszen véget kell vetni annak a játéknak, amely a nyolcvanas évek végétől Európában a mai napig folyik: a nagyon kevesek folyamatos gazdagodása a nagyon sokak folyamatos elszegényedése árán.

A szociális piacgazdaságban léteztek azok a mechanizmusok és hálók, amelyek képesek voltak kordában tartani és kiegyensúlyozni a viharokat, működött érdekvédelem és érdekképviselet, volt reálgazdaság, és tömegek számára létezett létbiztonság. A „ nincs társadalom” koncepciója ezt nem tartotta lényegesnek, mert ahogy Thatcher mondta: „People have got the entitlements too much in mind, without the obligations. There’s no such thing as entitlement, unless someone has first met an obligation.”

Szóval nincs jogosultság, amíg valaki nem teljesíti a kötelességét. Helyes. De ez a politikára is érvényes. Mert a demokrácia nem demokrácia, ha nem tartja be az ígéreteit, nem tart fenn egy olyan rendszert, amelyben a teljesen átlagos emberek is szabadon dönthetnek a saját életükről.

És elvek azért vannak, azok az elvek, amelyek nevében a polgári társadalmak létrejöttek: a szabadság, az egyenlőség és a testvériség.

Európában egyre többen beszélnek arról, hogy a pénzügyi csőd politikai csőddel párosulhat, mert a politika tehetetlen, és újra kell gondolni az egész ügyet. Valóban, de nem csak az egyénekkel, hanem az újraépülő társadalommal is.

Erősödik az arányos közteherviselés gondolata, ráadásul azok erősítik, akik eddig az aránytalanság előnyeit élvezték: a szupergazdagok. Egy héten belül a második írja vagy nyilatkozza, hogy elég volt a hiperkedvezményekből…

„Maximálisan támogatom Warren Buffett kezdeményezését és mindazokét, akik azt mondják, hogy „fizessenek a gazdagok”. Buffettnek igaza van, hogy a nagyon jómódú emberek vállára rakodó adóteher nem szoroz és nem oszt jólétük, vállalkozási kedvük szempontjából. A progresszív adózást helyeslem minden körülmények között. Most különösen komoly társadalmi, politikai jelentősége van a szerényebb keresetűek terheinek csökkentésének, ugyanakkor a gazdagok, nagy jövedelműek erőteljesebb megadóztatásának.”

Ezt Warren Buffet után most egy másik szupergazdag, Soros György nyilatkozta, húsz éven át az Egyesült Államok az ő terheiket csökkentette, és több ország is ezt az utat vélte sikeresnek. Ez az út azonban lehetetlenné teszi a belföldi fogyasztás beindítását, a gazdaság megmozdítását – nem csak a tengerentúl. Ez az adóbevétel ugyanis erősen hiányzik az államkasszából, ott is és itt is, és hiányzik a belföldi piacokról az a vásárlóerő, ami a részben lesüllyedő, részben eltűnő középosztály zsebéből tűnt el, és amit hitelekkel már nem lehet pótolni.

A magyar szupergazdagok egyelőre hallgatnak, az őket „babusgató” politikusok úgyszintén, pedig ez az ügy tankönyvesen egyszerű: az arányos közteherviselés minden jól működő polgári társadalom alapja. Az, amit a mostani válság szusszanásnyi szünetében Magyarországon sikerült kétharmados többséggel létrehozni, minden, csak nem arányos közteherviselés. És lehet persze magyarázni, lehet körbekerekíteni, de azt azért a lelkük mélyén a magyarázók tudják, hogy a dolog mára védhetetlen…

És persze a polgárok tisztában vannak azzal, hogy a magyarázók a saját zsebüket (is) védik.

“Barátaimat és engem éppen elég ideig babusgatott a milliárdos-barát Kongresszus. Itt az idő, hogy a kormány végre igazságosan ossza el a terheket.” Ki nem találják ki írta ezeket a mondatokat: a világ egyik leggazdagabb embere. Warren Buffet a mai New York Timesban arra szólította fel az amerikai kormányt, hogy a pénzügyi válság enyhítése érdekében emelje az adókat, és fizessenek az amerikai (szuper)gazdagok!

Buffet szerint tavaly ő maga alig több mint 17 százaléknyi adót fizetett, pedig ő is és többi szupergazdag is könnyedén hozzá tudna járulni több adóval az államkasszához – ráadásul többségük meg sem érezné azt, főleg akkor, ha oly sok honfitársuknak rosszul megy…

Buffet semmi esetre sem nevezhető szocialistának, mégis arra hívja fel a figyelmet, hogy miközben az Egyesült Államokban a kilencvenes évek óta megháromszorozódott a 400 leggazdagabb adófizető jövedelme, az adóterhek egyértelműen csökkentek, és csak a „szupergazdagok” fele fizeti a legmagasabb adótarifát.

Miközben a szegények és a középosztálybeliek értünk harcolnak Afganisztánban, és sok amerikai azért fáradozik, hogy a víz fölött tartsa magát, a „szupergazdagok” további adókönnyítéseket kapnak – kritizálta Buffet a mostani rendszert.

A nyolcvanas és kilencvenes években az adók jóval magasabbak voltak, írja Buffett. “Azoknak, akik azt állítják, hogy a magasabb adók miatt csökken a munkahelyteremtés, azt mondom: majdnem 40 millió új munkahely jött létre 1980-2000 között, és tudjuk, mi történt ezután: „Alacsonyabb adók és kevesebb munkahely.

A képviselők közben nyilvánvalóan kötelességüknek érzik, hogy védjék a vagyonosokat. Szép dolog, ha az embernek fontos pozícióban lévő barátai vannak – gúnyolódik Buffet.

Nos, vajon mikor születik hasonló írás nálunk, a leggazdagabb magyarok egyikének tollából, fölszólítva a kormányt az igazságosabb teherelosztásra? Igaz, nálunk a leggazdagabbak is csak 16 százaléknyi adót fizetnek, nem több mint 17 százalékot…

Budapesten a mínusz egyedik nap volt hétfőn a Szigeten, Gesztivel, bocsánat Gesztivál, kb. húsz év zenéjével, és a mai helyzetben közgazdasági-elméleti szempontból is releváns szövegekkel. Így például:

Repül az idő, de nincs egyedül,
Te vagy, aki most vele repül.

Nos, nagyjából így néz ki az elemzők véleményáradata, illetve az a kép, amit az Egyesült Államok eddigi gazdasági primátusáról most festenek. Az eddig sokak által idézett és biztonságot adó tézis szerint az Egyesült Államok az egyedüli gazdasági szuperhatalom, a dollár a vitathatatlan világpénz, az amerikai államkötvények pedig a legjobb befektetésnek számítanak. Ehhez járul még az, hogy a nagy hitelminősítők szava szent.

Repül az idő, de nincs egyedül, vele repül sok minden a fenti négy axiómából, vagy legalábbis komolyan átalakul. Kezdjük a végén: a hitelminősítőket a politika tette naggyá, a politika segítette ahhoz, hogy a szavuk és értékelésük megkerülhetetlen legyen a globális gazdaságban. Most, amikor a legnagyobb hitelminősítő leértékelte az Egyesült Államokat, intenzív gondolkodás kezdődött a politikai boszorkánykonyhák környékén, hogyan lehet ebből az óriási hatalomból visszavenni.

Az nzz.ch idézi a következőt: «Die Spieler wählen nicht nur ihre Schiedsrichter selber aus, sondern bezahlen sie auch selber», vagyis „A játékosok nemcsak hogy maguk választják ki a bírájukat, hanem ők maguk is fizetik”. Ezt Thomas Straubhaar, a hamburgi világgazdasági kutató igazgatója írta a hitelminősítőkről és megbízóikról, és bár igen sarkított a megfogalmazás, nem áll messze a valóságtól. De ezt eddig is tudta mindenki, akárcsak azt, hogy korábban az Enron, majd a Lehman Brothers vagy az amerikai ingatlanügyek értékelése esetében óriásit hibáztak, illetve az a vád is fennáll, hogy meggyorsították, sőt, kiterjesztették a pénzügyi válságot.

A kérdés az, hogy miért tűrte eddig ezt a helyzetet az amerikai politika, ha tisztában volt vele? A válaszok között ott van, hogy ugye eddig nem minősítették le az Egyesült Államokat…

De amikor belátható időn belül meginogni látszik az egyedüli szuperhatalmi szerep, és ezzel együtt a kizárólagos világpénz birtoklása, és a leminősítés nyomán „csak” igen jó befektetésnek számítanak az amerikai kötvények, akkor, hogy a reklámszlogent idézzem „a legkisebb is számít”! Hát még a legnagyobb! Közben Európa is lázad, az Unió és Svájc is európai hitelminősítőt követel, és nyilván ez sem véletlen, hogy mostanra jutottak el ehhez a gondolathoz.

Szóval:
Repül az idő, de nincs egyedül,
Te vagy, aki most vele repül.
Beborul az ég, de majd kiderül.
Ha sikerül, alád kerül a lapát…

Egy tavalyi felmérés szerint Magyarországon  a cégek képviselői  közül csak kevesen látják a társadalmi felelősségvállalást a vállalati stratégia tudatosan integrált elemének – összehangolt, a külső és belső érintetteket egyaránt figyelembe vevő, koordinált tevékenységnek. A vállalatvezetők, döntéshozók a „tudjuk, ám csak megfontolva csináljuk” taktikáját követik. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Magyarországon a tudatos társadalmi felelősségvállalás még korai fejlődési szakaszban van, azaz most kezd a vállalatok tudatos működésében megjelenni. A kutatásból kiderült: a nagy áttörés még előttük van Magyarországon, írta egyik gazdasági hetilapunk.

Nos, most sajnálatos módon minden lehetőség adott a nagy áttörésre és a valódi társadalmi felelősség bizonyítására. Az alkalmat a bankoknak kínálja a válság és a devizahitelesek ügye. Ha valóban társadalmi felelősséget éreznek ügyfeleik íránt, akkor meg kell hallaniuk azokat a hangokat, és látniuk kell azokat az európai példákat, amelyek nem PR akciók keretében bizonyítják a társadalmi felelősséget, hanem kamatbefagyasztással, árfolyamrögzítéssel, átlátható költségszámítással, törlesztési haladékokkal.

Ez az igazi CSR, a többi a jelenlegi helyzetben mind csak mellébeszélés!

Itt jön elő a valódi társadalmi felelősség ügye, amelynek az eddigi vállalati működést átgondolva és átalakítva nem csak PR-akciók keretében kell megjelennie, hanem valódi társadalmi problémák esetében valódi együttműködést és megoldást kell szülnie.

Még akkor is, ha az a látszólag a profitérdekek ellen szól. Rövid távon lehet, de itt mutatkozik meg a rövid távú és a hosszú távú gondolkodás különbsége, továbbá az, hogy a cégek, ebben az esetben a bankok csak lehúzandó baleknak gondolják-e ügyfeleiket, vagy hajlandóak partnerként kezelni őket, akiknek most valódi problémáik vannak.

P.S.

Hat napja írtam ezt a posztot, most arról jött a hír, hogy az OTP piaci alapon nagyjából megteszi azt, amit kell, és amit a többieknek is meg kellene tenniük – persze ők általában leánybankok, valószínűleg nem itt döntenek az ilyen dolgokról, de a profitelvárások azért ide szólnak…